2010. augusztus 5. [9:57]
Őrangyali szolgálat

Scheuer püspök kijelentése a papi szolgálatról életidegennek tűnik. Nemcsak azok számára, akik kiskanálba fojtanának minden papot, mert még a látásuktól is iszonyodnak, hanem maguk a papok számára is, akik tapasztalják, milyen messze állnak az angyaloktól. Még szárnyuk sincs, nemhogy angyali életet élnének. És ha lenne is, akkor is nehezen tudnánk eldönteni, a pufók angyalkák sorában szeretnénk-e látni őket – noha egyesek annyira „aranyos pufik”, hogy könnyebb átugorni őket, mint megkerülni – vagy pedig az égő karddal diadalmaskodó harcos angyalok között.
Ábrándozhatunk és álmodozhatunk mi sok mindenről, de a papi hivatást az ember számára találták ki. Ha ez bármilyen oknál fogva nem lett volna a Teremtő ínyére, akkor biztosan angyalokat rendelt volna erre a feladatra. Mondanánk: ez van, ezt kell szeretni. Még akkor is, ha ötleteket sziporkázó, de krónikus következetlenségben szenvedő – az álarc lehullása előtt még nagy tekintélynek örvendő – politikusunk azt is szemére veti az egyházi személyeknek, hogy fel mertek iratkozni (sőt győzni is!) egy olyan listára, amelynek jelöltjei olyan intézmény működtetését kívánják előmozdítani, ami magyarságunk megőrzése szempontjából rendkívül fontos.
A nemrégiben zárult papok éve sok vizet felkavart az Egyházban és azon kívül is. Misztériumnak tartom, hogy honnan van ennyi gyűlölet egy olyan intézmény iránt, amelynek szellemi, illetve kulturális táplálékán nőtt fel például az nagytudású spanyol médiatanár is (és még csodálkozunk, hogy a médiával visszaélések is történnek), aki meghamisítva a Szentatya újmisés áldásáról készült fényképet, úgy ábrázolja őt, mint a híveket náci köszöntéssel üdvözlő újmisést. Szegény tanár úr! Eljöhetne hozzánk, hogy a (sajnos!) szemeteskukában régészeti feltárásokat végző szegény emberektől tanuljon. Természetesen csak akkor, ha még maradt benne legalább egy csipetnyi tanulási szándék. Megtanulhatná különválogatni a szemetet attól, ami még hasznosítható. A médiatudós ugyanis még mindig vakon hisz az internetnek, és nem veszi észre, hogy az piszkos mocsár, ahol keresgélni kell – és megtalálni az értékeket. Ez is a valósághoz tartozik!
Ma, amikor csak azt tartjuk értékesnek, ami divatos, felmerül bennünk az a kérdés is, hogy a papi hivatás divatjamúlt hivatás-e? Mert a régimódi dolgokat nem szeretjük. Még akkor is a divatot majmoljuk, ha mindenünk rámegy arra, hogy mi és imádott egykénk mindent birtokoljon, amit csak szeme-szája megkíván. Nehogy lemaradjon a többiektől.
Paphiányos időszakban élünk, habár némely püspök teli szájjal hirdeti, hogy nincs krízis. Nála van hivatás. Az a kérdés azonban joggal feltehető, hogy hivatásról vagy önhivatásról van-e szó, hogy a hívás Istentől jön-e vagy egy esetleg gyógyulásra érdemes elméből. A paphiány nem oldható meg azzal, hogy boldogot-boldogtalant pappá szentelünk. Hosszú távon ez nagyon is visszavág. De ezzel nem nagyon foglalkoznak, hiszen úgy vannak vele, hogy életünk véges, s majd az általunk felhalmozott problémákkal foglalkoznak azok, akik utánunk jönnek (ha az árvíz nem viszi el őket az „utánam a vízözön” szellemében).
Nagyon sok minden elhangzott az elmúlt évben a papsággal kapcsolatban. Egy dolgot azonban nagyon fontosnak tartok kiemelni. A papság nem egyházi külön kaszt vagy egyazon foglalkozást űző csoport. Fontos szolgálat az egység, a megbékélés és az ember érdekében. Hiszen nagyon is jól érezhető az emberek maradandó vágya az áldások kiosztója után, de a védelem és az odafordulás iránt is. Ennek megvalósításához több mindenre szükség van: megváltoztatni a papsághoz való engedést. (Azzal, hogy egy jó hitoktatót pappá szentelnek, még nem jelenti azt, hogy minden jobban is fog menni.) A válságból való kiút keresése nemcsak a papok feladata, hanem a társadalomé is, amelynek újra fel kellene fedeznie az evangéliumot.
Harmath Károly OFM
_{(Hitélet, 2010. július–augusztus)}